Régóta halogattam már egy "jó Márai kötetet"..

Régebben fiatalnak éreztem a lelkemet hozzá, és valahogy az volt az elképzelésem, hogy úgysem érteném meg a valódi mondandóját. Hogy így lett volna, avagy sem, már nem derül ki. :)

Azután tavaly novemberben Tóth Gabinál láttam, hogy épp Márait olvas, és elsőre rögvest beleszerettem a borítóba. Valljuk be, az új kiadású kötetek borítói valami gyönyörűek - ez meg pláne.

Még aznap elmentem és megvásároltam magamnak, és neki is láttam az olvasásnak.

Elsőre sok volt. Nagyon mélyen érintett és mire elértem a kötet első részének végére - ami a női oldalról közelít - már nem is akartam tovább olvasni.. Kicsit olyan volt, mint felébredni egy mámoros éjszaka után. Bármennyire is jó volt az éjszaka, a reggel olykor keserédes. Azután Ági januári kihívása adott löketet a második rész elolvasásához, és milyen kár volt halogatni..

Márai zseniális őszinteséggel beszél igaziról, házasságól, szerelemről, a női és a férfi szemszögéből megközelítve. Két teljesen más lelkivilágban élő ember, nő és férfi érzelmeit, felfogását, küzdelmeit szemlélteti, házasságban, egyedüllétben, miközben végig fenntartja a kérdést, hogy van-e igazi? És ha van, vajon mindenki számára csak egy ilyen van?

Nagyon nehéz elmondani, hogy milyen egy "ilyen" könyv. Felesleges szócséplésnek meg ugye értelme sincs.

A legszeretettebb, legkedvencebb idézeteket másolom ide, amelyek már önmagukban és szíven lódítják az embert.. :)

Lehet-e érzelmeket az értelem segítségével megsemmisíteni?... Erre kereken azt felelem, hogy nem. De megvigasztalhatom, hogy az érzéseket, néha, szerencsés esetekben, meg lehet szelídíteni és el lehet sorvasztani.

A szeretet végtelen és tud várni.

Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem: szeretem... másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte... Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.

Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben.

Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit, és nem tud vele élni.

Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.

Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik... de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos.

Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.

Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.